Your gateway to endless inspiration
Idezet - Blog Posts
Az a baj az élettel, hogy találsz egy embert, aki mindenben megért, boldoggá tesz, meghallgat, felvidít és nem ítél el akkor sem, ha életed legnagyobb baklövését készülöd elkövetni. Hagyja, hogy megszeresd ezt az embert és megvárja, hogy csak nehezen tudj nélküle létezni. Aztán minden figyelmeztetés nélkül elveszi és mondjuk ki. Élvezi, hogy szenvedsz. És nem hagyja, hogy begyógyuljon az űr benned, amit az elvesztése hagyott ott, mert percről-percre beugrik valami, ami miatt eszedbe jut. És egy idő után már sírni sem tudsz, csak nézel magad elé üres tekintettel. Rohadt szar érzés, az élet pedig egy rohadt nagy szemét.
I could say anything, it wouldn't be important for you. That's the sad truth
24
Ennyire még tényleg nem voltam összetörve. Mintha kitépték volna a lelkem és minden más belső szervem, majd miután jól megsózták és összekeverték, ragasztópisztollyal visszarögzítették volna a mellkasomba. Rossz sorrendben.
De legalább érzem, hogy élek..
Beszélni akarok veled. Szeretném, ha velem foglalkoznál, és egy ölelést is elfogadnék most. Tudod, igazán jó lenne elveszni a karjaiban...
Kíváncsi leszek, hogy 10 év alatt hányszor leszek rászorulva arra, hogy a Stádium 12 pontját sorrendben elmondjam...
Összetörnek, kihasználnak, átvernek - és még így is te vagy a szar.
Tudjuk be annak, hogy ilyen az élet..
Tudom, hogy nem néztem én mindig ekkora undorral a tükörbe.
De mégis mikor romlott el minden?
Valaki megmutatná, hogy hogy kell csinálni ezt az élet dolgot?
A születésemkor nem kaptam hozzá használati útmutatót..
Ha az élet egy szerver lenne, most szívesen lekapcsolódnék...
Gondolatok
És akkor azt hiszem el jött az a pont, amikor ki kell mondani:
Lehet, hogy el van baszva a generációnk. Lehet, hogy isznak, cigiznek, drogoznak, pusztítják magukat. De mikor fogunk végre rájönni, hogy ez nem ennek a generációnak a hibája?
Hogy a mumusok, akiktől óva kéne inteni a gyerekeket, azok nem az ágy alatt lapulnak? Mikor mondjuk ki végre kerek perec - és nem fogjuk rá a nyuszira meg a szomszéd Bandi bácsira, - hogy az igazi probléma az az ember, aki nekünk példát kéne mutasson?
Csak mert kérdezném: Normális az, hogy utálatból képesek egy ismeretlenre - csakis bőrszín, szexualitás, kinézet stb. - miatt azt mondani, hogy lőtték volna inkább fejbe, amikor megszületett? És normális, hogy "buzinak" lenni bűn, de 2 nő nyugodtan? Tényleg figyelmen kívül fogjuk hagyni a tényt, hogy ezek teszik tönkre a mostaniakat?
Még ha valakinek köze sincs a felsoroltakhoz, azon is látszik, hogy ezek a gusztustalan, alpári férgek mennyit ártanak az embernek.
Ítélkeznek, és kioktatnak, hiába hozod fel az ész érveket, hiába próbálod elmagyarázni nekik, hiába mondod, hogy ezeknek is "történelme" van. Mert ők szentül hiszik, hogy nem. Mert a katolikus beszűkült látásmódú "rendszer és egészséges történelmi múlt" nekik ezt tanította. És birkák, hát miért is kérdőjelezték volna meg egyszer is?
És nyilván, szeretni egymást bűn. Önmagadnak lenni bűn. Azt tenni, amit szeretsz, bűn. De +50 évesen teljesen normális 15 évesekre izgulni, és zaklatni őket. Normális megcsalni a párod egy olyannal, aki még a pénzedért SE szeret. Normális ítélkezni mások felett. Normális ártatlan emberek halálát kívánni. Normális az, hogy hazudik az összes, mint a vízfolyás, miközben ők a teljes igazságot várják el tőled, mert ők azt érdemlik.
Nem, qrvára nem ezt. Egy nagy faszt max, és azt is csak akkor, ha van olyan, aki ezeknek, ezek után bármit ad.
ÖRÖKÉRVÉNYŰ MINDENRE, HOGY TISZTELET ÉS SZERETET AZOKNAK, AKIK EZ ALÓL KIVÉTELT KÉPEZNEK!
Részlet egy olyan forgatókönyvből, amit senki nem írt meg
Őszintén, a legnagyobb hülyeség amit hallottam az az, hogy: "Nem szerethetsz senkit addig, amíg magadat nem szereted". Hazugság.
Én - bevallom - utálom magam.
És mégis...Ott van Ő...
És szeretem úgy, ahogyan egy embert szeretni lehet. És szeretem magam helyett is. És szeretem saját maga helyett is, és tudom: ez fordítva is igaz.
És nem számít, hogy mennyi probléma adódik, és nem számít, ha sérülök, mert míg vele vagyok, tudom: lesz boldogság. És lesz jövő.
-UI.: minden hazugság volt
Első felvonás: Hurok, na de mi körül?
Lelkem arra a pontra ért, hogy még a kérdéseket is csak úgy teszem fel, hogy jó választ arra nem várok. Ezalatt a pár év alatt megtanultam, hogy ha a legrosszabbat várom mindig, akkor el tudom kerülni a csalódást, cserébe viszont elvesztem a boldogságom. Néha kérdéses, hogy a túlgondolás vagy a naiv tudatlanság az, ami kellemesebb, de a falak körülöttem olyan szinten erősek, hogy kizárják a második eshetőséget, így egy örök körforgásba taszítva az elmémet.
Szokás mondani, hogy mindenki máshoz hasonlítja magát, másokat próbálnak utolérni. Sose mértem magam máshoz tudatosan, de az iskolában már első osztály óta tudat alatt adagolják az emberbe, hogy csináld azt, ami nekik jó, mert sose leszel jobb, mint "kispistajóska". És ahogy telik az idő, ez csak egyre rosszabb. A kényszerből csinálnak versenyt, elvárják, hogy mindenki ugyanúgy és ugyanazt tudja, figyelmen kívül hagyva az ember egyénét. És itt vagyok most, 18 évesen, nem tudva, hogy mit akarok magammal kezdeni, ahhoz mérve magam, hogy "Jajj Einstein bezzeg ennyi idősen már...". De komolyan, fasz kivan. Nem vagyok Einstein. Nem vagyok férfi. Nem vagyok matek zseni. A fizikához se konyítok. Az űrkutatás? Fikarcnyit sem érdekel.
Hogy mi érdekel akkor valójában?
Fogalmam sincs. Mert ezt is elvették, akárcsak azt a sok felesleges tanulásra fordított időt, a gyakorlást azokra a dolgokra, amiket mai napig nem használtam újra, és minden másra, amire azt tudták mondani, hogy "kell".
Amikor bekerültem a gimnáziumba, turizmussal kapcsolatos munkát akartam, mert könnyű volt a nyelvtanulás. Aztán kilencedikben végül minden osztálytárshoz hasonlítva lettem, valahogy mindig volt valaki aki jobb volt, a nyelv amit akkor kezdtem el tanulni, egyszerűen érdektelenné vált, és az 5 éven át építgetett és dédelgetett álmom végül darabjaira hullott. Megutáltam a nyelveket, a tanárokat, az osztálytársakat, sőt mindent, aminek köze volt ezekhez.
Utáltam magam, hogy nem voltam jobb. 3 éve rágja a belsőmet a gondolat, hogy mennyire elbaszott minden és hogy azóta se sikerült új célt találni. De ez így működik. Ha levágod egy ember mindkét lábát sem várhatod el, hogy futni fog. Szóval hallgatom, hogy mindenki másnak tervei vannak, tervezik az életüket, gondolkodnak a jövőn, nekem meg az egyetlen gondolatom mindezzel kapcsolatban, hogy mennyire gyűlölöm még a holnapot is.
És hogy mennyi és mennyi gondolat kavarog még most is bennem, az szinte elmondhatatlan, de sok a téma, és kevés az idő, meg a kedvem, meg a lehetőség, és szinte sír a belsőm, hogy adjak ki mindent, de sosincs rá lehetőség.
Szemeimet még most is csípik azok a fránya könnyek, torkomban pedig akkora a gombóc, hogy csoda, hogy levegőt kapok.
Vajon vége lesz valaha?
Ma megittam 4 energiaitalt
Egy ponton abban bíztam, hogy megáll a szívem a túl sok energiaitaltól, de helyette csak felfúvódtam xD
(bizonyos okok miatt ez csak egy poén)
Feltűnne, ha eltűnnék?
16
Én veled ellentétben nem sírok. Nem azért, mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Dühös vagyok, hogy te is emlékeztettél arra, hogy mindenki más jobb, mint én.
Minden amit mondok célzás, de nincs szükség arra, hogy ha valaki elolvassa, magára vegye. Nem azért írom ki, hogy utalgassak, hanem hogy a lelkemnek könnyebb legyen. Elvégre ezért van a Tumblr...
Megérkezel, panaszkodsz, elmeséled. Mindig így ment, és egyszer sem kérdezted meg közben, hogy én hogy vagyok.
Nem panaszkodtam volna, mert tudom, hogy sok a szar körülötted. De még csak meg sem kérdezted.
Rá kell jönnünk, hogy az életünk nem másról szól, hanem magunkról.
Ő egy olyan ember, aki hatásosabb bármely drognál, veszélyesebb minden fegyvernél, és olyan függőséget okoz, ami még a szerencsejátékokat is szégyenbe hozza.
Csak azért ne tegyél meg senkinek semmit, mert "elvárják tőled".
A cápának sem adod oda a lábad, csak mert tudod, hogy éhes.