Your gateway to endless inspiration
művészet vagy;
ha nem lennél, ki kéne találni.
ez a sötét köd, ez a fehér lepel:
hullik reánk minden,
mégsem tűnünk el.
a nap felkel,
s mi elmúlunk.
a világossal felszívódunk
és az éjszakával átalakulunk.
te sötét, fekete árny...
hogy lehet, hogy mióta velem vagy,
a világomban süt a nap és bár
utálom a fényt, téged mégis kedvellek;
elveszek veled, ha szépen megkéred.
bőr a bőrön, ahogy siklik:
tulajdon szemeid enyémeket nézik.
kéz a nyakon, test a testen;
én egész este téged leslek.
mindenben téged kereslek,
és remegek ha meglellek.
keresni akarlak, ha itt vagy:
akkor is – akarattal akarva
akarom, hogy akarj.
ágyneműket gyűrünk és egymásba mosolygunk;
én téged bámullak, te pedig engem.
a fekete pólódon a sminkem,
az arcod ragyog: tőlem.
két karoddal átölelsz,
és ameddig ennek nincs vége,
el sem engedsz.
mert nem szeretnéd, mert nem akarom.
húzva vonom magamhoz a karod.
simítom az arcod és csodállak;
a nap minden percében óhajtalak.
„rend”
a nadrágok, meg a pulcsik lassan átveszik a szőnyegem szerepét.
ahogy zokniban lépkedem ezen a kötött, változatos anyagú szőnyegen, eszembe jut:
lehet rendet kéne tenni ebben a fejben, ami az enyém.
idő-paradoxon
az idő sebeket gyógyít be.
az idő sebeket képez.
ezeknek bejön a modern meg minden ami más;
ami egy kicsit kitűnik.
de nem fogok hazudni, nekem is az imponál a legjobban, ha valaki igazán kitűnik; ha mer kitűnni.
ha nem is sokkal másabb, mint a járda bal szélén sétáló két seregnyi, egymás háta mögött összesúgó tini, de
hasonlítson rám, mert ez nekem imponál.
legyen két fokkal érdekesebb, mint én vagy, mint mások – nem igazán érdekel – szeresd a modernt meg minden mást. de leginkább engem.
a karjaidban még az élet se lenne oly keserves.
egyszavas
egyszavas, szerelmes,
megtört lélek,
levegőt vegyél. kérlek...
fulladásban elhalt,
fájdalmas sóhaj hallatszik,
egy társasház sík tetején.
sötét krizantémjaid
a szívemet karcolják
szívem tájéka is feléd savazik.
káosz és vér
ezek vagyunk.
megfulladni
a karjaid között
szerelmedben
Az elejétől kezdve tudtam, hogy ez más lesz, mint a többi. Tudtam, hogy bármikor és bárhol képes lennék belédszeretni és így is lett. Annyira szeretlek, hogy egyszerűen a nap minden egyes másodpercében elmondanám neked. Ki akarom mondani, hogy mennyire szeretlek. Ki akarom neked önteni a lelkem. El akarom mondani, hogy hogyan és mióta. Hogy mennyire más vagy, mint mindenki. Hogy mennyire különleges és gyönyörű vagy. A szemedbe akarok nézni és érezni minden fájdalmat, amit te életedben átéltél. Minden örömöt, szomorúságot. Látni akarom, ahogy csillog a szemed, miközben mosolyogsz. Látni akarom, ahogy felnősz. Mellettem. Meg akarom mutatni neked a szívem legrejtélyesebb zugát. Mindenre emlékezni akarok. Nem akarom, hogy elmenj, hogy elhagyj. Azt akarom, hogy szeress és maradj...
Szerelembe esni és szerelmesnek lenni, teljesen más. Amikor szerelembe esel, egyszerűen megbolondulsz. Azt akarod, hogy a tiéd legyen, minden porcikáddal vágysz rá. Beleőrülsz az érzésekbe, a szenvedélybe... Nem akarod őt mással látni, azt akarod, hogy csak a tiéd legyen, senki másé.
Viszont amikor szerelmes leszel, csak azt akarod, hogy neki jó legyen. Persze féltékeny vagy mindenkire, aki a közelébe megy, de nem mutatod, mert tudod, hogy ő így boldog. Szereted, ha mosolyog, ha nevet, ha örömkönnyek csorognak végig az arcán... És nem szeretnéd ettől megfosztani. Mert szereted, és ő a mindened. Mint egy elképzelhetetlenül varázslatos álom.
⁰¹²Mondd ki újra, hogy szeretsz. Csak mondd ki...
"maxra akarom tekerni a szívem basszusát,
összehangolni a kettőnk pulzusát"
- Nyáry Luca: Slam Poetry
férfiak kéznyomai
akaratod ellenére
a testeden.