Your gateway to endless inspiration
meg nem született, át nem gondolt gondolat vagyok a fejedben.
te nem tudod, hogy ott vagyok;
a tudatalattidban fel, s alá lopódzkodom.
mint megszokásból két kávét csinálni reggelente, aztán rájönni, hogy egyedül élsz.
a szerelem az,
amikor már semmi olyat nem teszek, amiért lenne okod szeretni,
de mégis szeretsz.
nem vagy itt:
fél lettem.
félelem;
rettegek.
sóvárgok
utánad.
álmodok
rólad.
mindenhol ott vagy.
a párnam huzatán az illatoddal;
a hajamban az ujjaid érintésével;
a combjaimon meleg leheleteddel;
a homlokomon forró csókoddal.
a takaró alatt,
az ágy felett;
a felszínen,
s az alatt.
a végtagjaimban te vagy a hideg levegő.
és a testemben a vörös és a fehér vérsejtek,
ha keverednek;
ha gondolok rád még mindig,
ez a rózsaszín köd.
te voltál az oxigén,
és most fulladok:
meg kell tanulnom újra levegőt venni.
nélküled.
annyi a miért,
hogy az ok-okozat egyre kevesebbnek tűnik.
egyszer eléred azt a kort, amikor úgy érzed, akárhány kérdést teszel is fel egy embernek, vagy akármennyit is mesél magáról, sosem fogod egészen ismerni.
de ismered.
csak a benned lévő gyermek nem tudja, melyik a kedvenc színe és ez zavarja.
felnőtt embereknek nincs kedvenc színe...
vaj vagyok a pirítóson.
„rend”
a nadrágok, meg a pulcsik lassan átveszik a szőnyegem szerepét.
ahogy zokniban lépkedem ezen a kötött, változatos anyagú szőnyegen, eszembe jut:
lehet rendet kéne tenni ebben a fejben, ami az enyém.
idő-paradoxon
az idő sebeket gyógyít be.
az idő sebeket képez.
ezeknek bejön a modern meg minden ami más;
ami egy kicsit kitűnik.
de nem fogok hazudni, nekem is az imponál a legjobban, ha valaki igazán kitűnik; ha mer kitűnni.
ha nem is sokkal másabb, mint a járda bal szélén sétáló két seregnyi, egymás háta mögött összesúgó tini, de
hasonlítson rám, mert ez nekem imponál.
legyen két fokkal érdekesebb, mint én vagy, mint mások – nem igazán érdekel – szeresd a modernt meg minden mást. de leginkább engem.
egyszavas
egyszavas, szerelmes,
megtört lélek,
levegőt vegyél. kérlek...
fulladásban elhalt,
fájdalmas sóhaj hallatszik,
egy társasház sík tetején.
arcomat csókokkal hinted be,
én pedig csak a távolba meredve, az embereket nézve, mosolyogva azon gondolkozom, hogy vajon miért én.
szép kis véletlen vagy.
az én véletlenem.
ha csókoddal lelket lehetne ölni,
az enyém már holt lenne.
ha írtam rólad valami igazán szépet, akkor szerettelek. vagy valami ilyesmi. mi is az a szerelem?
szeretnélek szeretni,
szeretnélek ölelni.
szeretnélek éjjel, nappal,
álmodnék veled, s a csillagokkal.
szeretnélek látni, hallani,
szeretnélek érezni.
szeretnék a fejedbe látni,
szeretném őt onnét kilökni.
szeretnélek, ha szeretnél.
szeretnélek.
ha ölelnél.
remegek érted,
olyan vagy nekem,
mint függőnek a drog,
csak te már alábbhagytál,
már csak égetsz és szeretsz.
te vagy a fekete csillagos égbolt.
gyönyörűsége elveszett,
réges-régen feledkezett.
űr vagy zavar?
űr vagy. zavarsz.
bőre forró, ő a nyár,
enyém hideg, én a tél,
ő a tüzem, én a jég.
ketten együtt még...
lehettünk volna az ég.
⁰³⁶Angyalod az angyalomba feledkezik.
A Holddal én is elfogyok,
szerelmedért fulladok.
monoton csökken,
minden érzelem.
monoton nő,
minden sérelem.
éjjel, nappal tönkretesz,
de az éj leple alatt felébreszt.
s fülembe súgja:
"nappal újra eljövök,
talán tönkreteszlek,
talán megtörök."
amióta elváltunk, a nap és a hold, felváltották egymást.
a fény éjjel, a sötétség pedig nappal jön el.
⁰³⁴Kicsit sok lett a "szeretlek" és a "hiányzol".
⁰³¹Ketten megtörjük a műt. Mi vagyunk a vész.