Your gateway to endless inspiration
ha tárod karodat,
te két kezed fojtogat;
s én örömöm lelem a dolgokban.
a világom tőled most hanyatt van.
vágja magát a földhöz és ficánkol,
úgy érzem ez lesz a halálom.
a szemeid, ha belenézek, tengerkék világ nyílik előttem;
de ebben a tengerkék világban katasztrófa van.
művészet vagy;
ha nem lennél, ki kéne találni.
utálom, ahogy szólsz; beszélsz.
szavakat mondasz, melyek szerte szállnak,
s mondatokat többé nem formálnak.
kérdőjelek a testünk között,
mi ketten az ágy fölött.
én alattad és te a nyakamban;
a hideg ráz, mert maradtam.
futni akarok, el tőled, a gondolatodtól,
a hangodtól a fejemben,
s hümmögésedtől a fülemben.
hallom, ahogy duruzsolsz
és minden nappal tovább dacolsz.
azt mondom: szeretném, ha valaki megmutatná, hogy kell újra szeretni.
de igazából tudom hogyan kell; és azt is, kire gondolok.
már a lepedőt is csak félig húzom fel,
a másik felével takarózom;
az olyan, mintha itt lennél.
édes, vaníliás whiskey íze lopódzik a nyelvemen;
ez a te ízed.
kísérted az érzékszerveimet.
a szemeim téged látnak,
kezeim az üveget tapintják,
orrom vaníliát érez,
a számban pedig csak te vagy.
maradj még.
meg nem született, át nem gondolt gondolat vagyok a fejedben.
te nem tudod, hogy ott vagyok;
a tudatalattidban fel, s alá lopódzkodom.
a szerelem az,
amikor már semmi olyat nem teszek, amiért lenne okod szeretni,
de mégis szeretsz.
nem vagy itt:
fél lettem.
félelem;
rettegek.
sóvárgok
utánad.
álmodok
rólad.
mindenhol ott vagy.
a párnam huzatán az illatoddal;
a hajamban az ujjaid érintésével;
a combjaimon meleg leheleteddel;
a homlokomon forró csókoddal.
a takaró alatt,
az ágy felett;
a felszínen,
s az alatt.
a végtagjaimban te vagy a hideg levegő.
és a testemben a vörös és a fehér vérsejtek,
ha keverednek;
ha gondolok rád még mindig,
ez a rózsaszín köd.
te voltál az oxigén,
és most fulladok:
meg kell tanulnom újra levegőt venni.
nélküled.
ez a sötét köd, ez a fehér lepel:
hullik reánk minden,
mégsem tűnünk el.
279 és fél méter múlva forduljon a szívbillentyűk felé.
egy tónál ketten,
gémek a léken.
nyár a térben
édes az élet.
20 fok télen,
nyaralunk keleten.
emberek a büfében,
mézpálinka ízérzete.
olvadt emlékek egyvelege;
a légbuborékok kegyelete.
téged kedvellek: elevenen.
a hideg napfény eredete
és a cseresznyefa levele.
a közös gondolatok kerete
a fagyott halak teteme.
a nap felkel,
s mi elmúlunk.
a világossal felszívódunk
és az éjszakával átalakulunk.
te sötét, fekete árny...
hogy lehet, hogy mióta velem vagy,
a világomban süt a nap és bár
utálom a fényt, téged mégis kedvellek;
elveszek veled, ha szépen megkéred.
bőr a bőrön, ahogy siklik:
tulajdon szemeid enyémeket nézik.
kéz a nyakon, test a testen;
én egész este téged leslek.
mindenben téged kereslek,
és remegek ha meglellek.
keresni akarlak, ha itt vagy:
akkor is – akarattal akarva
akarom, hogy akarj.
magamba vonlak,
elérni akarlak.
a körmeim a hátadba kapaszkodnak.
simítom az arcod, a vállad...
ajkaidon puha csókjaim halnak.
a feromonod, mi körbelengi szobám;
süvít a bőröd a bőrömön, ahogy hozzám találsz.
nézel és nézlek és nézünk.
csillog a szemem és kihűlök.
a hideg a gerincemen, meleg kezed a hátamon:
még mindig erősen beléd akaszkodom.
ágyneműket gyűrünk és egymásba mosolygunk;
én téged bámullak, te pedig engem.
a fekete pólódon a sminkem,
az arcod ragyog: tőlem.
két karoddal átölelsz,
és ameddig ennek nincs vége,
el sem engedsz.
mert nem szeretnéd, mert nem akarom.
húzva vonom magamhoz a karod.
simítom az arcod és csodállak;
a nap minden percében óhajtalak.
mindent, ami én vagyok
én vagyok az a lány a kötött pulcsikkal
meg az alkonyat könyvekkel,
aki igazából mindenen sírna,
de túl jól titkolja.
szeress az elfolyt szempillaspirálommal a szemem alatt és
a kócos hajammal együtt.
szeresd azt a lányt, aki mirelit pizzát süt hajnal háromkor,
mikor egyedül van otthon.
aki mindenhez majonézt eszik
és mindig barackos iceteát iszik.
aki egész nap szívesen alszik.
aki ha ott vagy vele rideg,
de reggelente mindig azt nézi meg legelőször – még mielőtt az ébresztő megszólalhatna – hogy írtál-e neki és ha nem,
mély hiány gyötri.
mert ha hiszed, ha nem, lehet vicces egy ilyen rideg lánytól,
de valószínűleg a nap 24 órájában rád gondol és téged hiányol.
ezeknek bejön a modern meg minden ami más;
ami egy kicsit kitűnik.
de nem fogok hazudni, nekem is az imponál a legjobban, ha valaki igazán kitűnik; ha mer kitűnni.
ha nem is sokkal másabb, mint a járda bal szélén sétáló két seregnyi, egymás háta mögött összesúgó tini, de
hasonlítson rám, mert ez nekem imponál.
legyen két fokkal érdekesebb, mint én vagy, mint mások – nem igazán érdekel – szeresd a modernt meg minden mást. de leginkább engem.
meggybor ajkak
a napfényben vörösbarnának látszó íriszeim siklanak végig vérpiros ajkaidon, melyeket kémlelve csakis az jut majd eszembe – akárhányszor gondolok rá – hogy vagy a vér okozta fémes ízt vagy éretlen, de mégis rejtélyes cseresznyét érzek a számban. száraz, fakó vörösbor. csókod, mint a meggyboros üveg szája. édes, keserédes, félelmetes, halottaknak szédületes.
arcomat csókokkal hinted be,
én pedig csak a távolba meredve, az embereket nézve, mosolyogva azon gondolkozom, hogy vajon miért én.
szép kis véletlen vagy.
az én véletlenem.
ha csókoddal lelket lehetne ölni,
az enyém már holt lenne.
szeretnélek szeretni,
szeretnélek ölelni.
szeretnélek éjjel, nappal,
álmodnék veled, s a csillagokkal.
szeretnélek látni, hallani,
szeretnélek érezni.
szeretnék a fejedbe látni,
szeretném őt onnét kilökni.
szeretnélek, ha szeretnél.
szeretnélek.
ha ölelnél.
remegek érted,
olyan vagy nekem,
mint függőnek a drog,
csak te már alábbhagytál,
már csak égetsz és szeretsz.
te vagy a fekete csillagos égbolt.
gyönyörűsége elveszett,
réges-régen feledkezett.
űr vagy zavar?
űr vagy. zavarsz.