Your gateway to endless inspiration
a szemeid, ha belenézek, tengerkék világ nyílik előttem;
de ebben a tengerkék világban katasztrófa van.
művészet vagy;
ha nem lennél, ki kéne találni.
utálom, ahogy szólsz; beszélsz.
szavakat mondasz, melyek szerte szállnak,
s mondatokat többé nem formálnak.
kérdőjelek a testünk között,
mi ketten az ágy fölött.
én alattad és te a nyakamban;
a hideg ráz, mert maradtam.
futni akarok, el tőled, a gondolatodtól,
a hangodtól a fejemben,
s hümmögésedtől a fülemben.
hallom, ahogy duruzsolsz
és minden nappal tovább dacolsz.
azt mondom: szeretném, ha valaki megmutatná, hogy kell újra szeretni.
de igazából tudom hogyan kell; és azt is, kire gondolok.
ridegség.
kellemetlen téli fagy,
s köztünk levegő a hang.
már a lepedőt is csak félig húzom fel,
a másik felével takarózom;
az olyan, mintha itt lennél.
a szerelem az,
amikor már semmi olyat nem teszek, amiért lenne okod szeretni,
de mégis szeretsz.
árny vagyok;
hol a szekrényedben,
hol a szobád sarkában.
föléd hajolok.
– hallasz, de mégsem látsz.
279 és fél méter múlva forduljon a szívbillentyűk felé.
egyszer eléred azt a kort, amikor úgy érzed, akárhány kérdést teszel is fel egy embernek, vagy akármennyit is mesél magáról, sosem fogod egészen ismerni.
de ismered.
csak a benned lévő gyermek nem tudja, melyik a kedvenc színe és ez zavarja.
felnőtt embereknek nincs kedvenc színe...
a nap felkel,
s mi elmúlunk.
a világossal felszívódunk
és az éjszakával átalakulunk.
te sötét, fekete árny...
hogy lehet, hogy mióta velem vagy,
a világomban süt a nap és bár
utálom a fényt, téged mégis kedvellek;
elveszek veled, ha szépen megkéred.
bőr a bőrön, ahogy siklik:
tulajdon szemeid enyémeket nézik.
kéz a nyakon, test a testen;
én egész este téged leslek.
mindenben téged kereslek,
és remegek ha meglellek.
keresni akarlak, ha itt vagy:
akkor is – akarattal akarva
akarom, hogy akarj.
„rend”
a nadrágok, meg a pulcsik lassan átveszik a szőnyegem szerepét.
ahogy zokniban lépkedem ezen a kötött, változatos anyagú szőnyegen, eszembe jut:
lehet rendet kéne tenni ebben a fejben, ami az enyém.
idő-paradoxon
az idő sebeket gyógyít be.
az idő sebeket képez.
mindent, ami én vagyok
én vagyok az a lány a kötött pulcsikkal
meg az alkonyat könyvekkel,
aki igazából mindenen sírna,
de túl jól titkolja.
szeress az elfolyt szempillaspirálommal a szemem alatt és
a kócos hajammal együtt.
szeresd azt a lányt, aki mirelit pizzát süt hajnal háromkor,
mikor egyedül van otthon.
aki mindenhez majonézt eszik
és mindig barackos iceteát iszik.
aki egész nap szívesen alszik.
aki ha ott vagy vele rideg,
de reggelente mindig azt nézi meg legelőször – még mielőtt az ébresztő megszólalhatna – hogy írtál-e neki és ha nem,
mély hiány gyötri.
mert ha hiszed, ha nem, lehet vicces egy ilyen rideg lánytól,
de valószínűleg a nap 24 órájában rád gondol és téged hiányol.
ezeknek bejön a modern meg minden ami más;
ami egy kicsit kitűnik.
de nem fogok hazudni, nekem is az imponál a legjobban, ha valaki igazán kitűnik; ha mer kitűnni.
ha nem is sokkal másabb, mint a járda bal szélén sétáló két seregnyi, egymás háta mögött összesúgó tini, de
hasonlítson rám, mert ez nekem imponál.
legyen két fokkal érdekesebb, mint én vagy, mint mások – nem igazán érdekel – szeresd a modernt meg minden mást. de leginkább engem.
egyszavas
egyszavas, szerelmes,
megtört lélek,
levegőt vegyél. kérlek...
fulladásban elhalt,
fájdalmas sóhaj hallatszik,
egy társasház sík tetején.
arcomat csókokkal hinted be,
én pedig csak a távolba meredve, az embereket nézve, mosolyogva azon gondolkozom, hogy vajon miért én.
szép kis véletlen vagy.
az én véletlenem.
szeretnélek szeretni,
szeretnélek ölelni.
szeretnélek éjjel, nappal,
álmodnék veled, s a csillagokkal.
szeretnélek látni, hallani,
szeretnélek érezni.
szeretnék a fejedbe látni,
szeretném őt onnét kilökni.
szeretnélek, ha szeretnél.
szeretnélek.
ha ölelnél.
remegek érted,
olyan vagy nekem,
mint függőnek a drog,
csak te már alábbhagytál,
már csak égetsz és szeretsz.
te vagy a fekete csillagos égbolt.
gyönyörűsége elveszett,
réges-régen feledkezett.
űr vagy zavar?
űr vagy. zavarsz.
bőre forró, ő a nyár,
enyém hideg, én a tél,
ő a tüzem, én a jég.
ketten együtt még...
lehettünk volna az ég.
⁰³⁶Angyalod az angyalomba feledkezik.
A Holddal én is elfogyok,
szerelmedért fulladok.
A város zajában keringtünk, és csak éreztük, ahogy halad az átkozott idő. Hogy a melletünk lévő szerelmespár, már az utca végén jár, a szemben levő bolt bezár, az úttest közepén totyogó galamb pedig elrepül. Mi pedig ott álltunk, és csak nevettünk. Bár a társaságban voltál, most láttalak először. A szemembe néztél, én pedig elvesztem a szemeidben. Mélyreható volt, mintha a lelkembe láttál volna. A szívem dobbant egyet, majd kettőt és egyre gyorsabb lett. Mikor elköszöntél, megöleltél. Éreztém ahogy a szívek dobbannak. A tiéd és az enyém. Egyet... Majd kettőt... Lábujjhegyre állva a nyakad köré fontam a kezem és ott akartam maradni, te pedig nem akartál elengedni. Egy gyors névváltás után eltűntél, majd este fél 10-kor jött az értesítés, hogy írtál. A pulzusom az egekbe szökött és azon kaptam magam, hogy mosolygok. Megdicsértél, hogy szép vagyok. Aztán csak néztem az órát. Ahogy telik az idő. A cigim leégett, mosolyom az arcomra fagyott. Pedig csak egy idegen vagy.